Szerelem

Szívem édes-bús dalai

*****

 

TÖVISMADARAK

 

Madár, dalolj, hisz dalolás a sorsod,

dalod növeszti lelked szárnyait!

Gyilok-világ felett is úr az élet,

szállj akkor is, ha töviseit féled,

s megnyitja majd előtted ágait.

Az égre nézz, hallgass a hívó szóra,

mely kezdetektől csendesen vezet;

csalóka vágyak szőttesén át látod,

hogy Ő az, Ő, ki egyetlenként párod,

s egyetlenként szeret.

 

Hogy egy bűvös kertet rejt a tüskeerdő,

nem látja más, csak kettőtök szíve;

nem érti más, nem tudja senki, senki,

hogy nem juthattok többé már ezen ki,

s a kapun más nem léphet be ide.

Mert csillagokba mártott tollal írták

a földöntúli örök lényeget:

gyönyörű törvény, megmásíthatatlan,

nem némíthatja el se jég, se katlan

e boldog éneket.

ÉRINTÉS

 

Ujjaid hegyén selyemben ül,

sóhajként rebben palástja,

mint szép pillangó, felém repül,

a holdfény ezüstje rávetül,

és hozzásimul, ha látja.

 

Bőrömön sétál puhán le-fel,

minden lépése vallomás,

kérdeznem és felelnem se kell,

csupán a csend, a csend énekel,

és nem hallatszik semmi más.

SÉTÁNK

 

Mosolygó folyó, mély és halk szavú,

minden hullám egy csók a part kövén,

az őszi táj szerelemillatú,

felhők szegélyén ezüst csík a fény.

 

Minket vigyáz az ég, a fák, a víz,

sétálunk lassan, kezem kezedben.

Egymásba olvad ajkunkon az íz -

ezt álmodni sem lehetne szebben.

 

Arany, kék, rőt pompázik a képen,

minden léptünk szépre színeződik;

s a boldogság - lábnyomunkban éppen -

velünk tart, és csendben nézelődik.

UTÓSZÓ EGY KÁPRÁZATHOZ

 

Medremnek hittelek, mely megtart, ölel,

s tengerbe terelt lényem üdvözül,

de nem vezettél áldott, nagy vizekbe,

s hagytál kifolyni partjaid közül.

 

Sínnek véltelek, melyről nincs letérés,

zakatolt szívem piros vonatán,

de a váltónál más vágányra küldtél,

s nem érkezem meg sehova se tán.

 

Kutyalélekkel jöttem a világra:

szeretni én csak igazán tudok.

S te, mint egy botot, lelkem elhajítod

és elveszejtődsz, míg érte futok.

ÜNNEP

 

Rád gondolok most, őszi fordulónkon,

az avaron szelíd fények pihennek,

a létezésben fényévek suhannak,

s te megmaradtál áldott, szép jelennek.

Rólad mesélek magamnak a csendben,

téged hallgatlak az eső dalában,

neked vallok a Dsida-vallomással,

s megérezlek a tea illatában.

Téged szeretlek minden leírt szóban,

s a vágyódásban, mely közöttünk oson,

a nem lehet-ben is szeretlek téged,

s vállad idézi fejem a vánkoson.

Valóságom vagy, nemcsak boldog álom,

mint a messzi kék hegyek a mesében.

Vigyázz ránk, őrizz, Felem, Teljességem!

Kék madárrá legyünk, ha minden ében!

VALAMI JÓ

 

Ábrándos nyári esten

bámultam ősi csillag szemébe,

ragyogott ifjún, indultam felé, de

holdas álmodba estem,

és most a szívem örül,

mert nézd, a vágyak sohase vének,

röpködnek, mint amott a denevérek

a lámpaoszlop körül.

ZSOLTÁRFÉLE

 

Húsz éve már a percnek, amelyről

azóta minden perc szól,

s amely köré mindegyik őszünk

újabb évgyűrűt rajzol.

Mesék és árnyak sűrűjéből

kék ösvények vezettek

szelíd, erős kezedhez,

és ujjaink fonata

úgy simult egybe,

mintha kezem kezednek

folytatása lenne.

 

Azóta hozzád visz, feléd tart

minden szándékom. Minden vágyam

csak egy irányt tud, s mint folyó, fut

tengerré lenni. Drága Társam,

felemeltél, hogy látva lássam

az élet homlokát.

Ilyenkor öltöznek a lombok át

zöld sejtelemből

bizonyság aranyába,

s úgy fénylik át a léten az öröm,

mint holdsugár a lenge függönyön.

 

Szavaim, mint lassú kis csigák

előbújnak biztató szavadra

törékeny rejtekükből,

félénken tapogatózva,

és olyan jó beszélni

veled, mint háborúból

a csend tavához érni

és ringani a csenddel.

Értő szerelemmel

bontasz ki önmagamból.

Tudom, nehéz, mégsem haragszol.

 

Szívem tükrében nézz magadra,

homályos képpel meg nem csallak:

lelked úgy áll ott jegenye-szépen,

ahogy az Istennek megvallak,

mikor a csillagok közt ballag.

Szívednek meg merem mutatni

arcom, titkom, csodám és könnyem,

mert nem engedsz félni.

Hogyan köszönjem?

Már nem hunyom le szemem, hogy eltakarjam.

Tekintetedben otthonra lelt bizalmam.

 

Mi nem fogadkozunk, nem ígérünk,

mi minden távolban egymásig érünk,

akár a bolygók lágy rezgései.

A mi szerelmünk oly természetes,

öröktől fogva végtelent keres.

Kísérje áldás halk lépéseit,

és legyen még, legyen még akarat,

mely bennünk munkál, vet és arat!

Rózsák illatában mit nekünk tövis!

Legyen meg az akarat a tiszta égben,

és azonképpen itt a földön is!

SZERELEM A KORONA IDEJÉN

 

Legyen félóra mindörökké -

szövök belőle végtelent;

tenyérnyi kuckó selymes álma

nekem tág égboltot jelent.

 

Zuhanni felfelé, csodálva

gyönyörű, tiszta csillagom,

örülni önfeledten, tudva:

két szemed bűvében lakom.

SZEMEDBEN BARNA SÓHAJ

 

Ne nézz ilyen riadtan,

visszajövök, ne félj!

De tudod, hogy van itt benn:

az ösztön hajt, hogy élj.

Levegő, fény, öröm kell!

Magamhoz kell jutnom!

Hogy melletted maradjak,

el kell tőled futnom.

Muszáj mennem, ne nézz így!

Csak megsimogatok

egy madárdalt a szélben,

vagy bármi állatot...

Csak megérintek egy fát,

megnézem az eget,

meg a műanyag angyalt,

ki mindig integet

a trafik-kirakatban,

és biztat mosolya...

Földillat, suszterbogár,

kavics vagy pocsolya -

mindegy, hogy mi rejti el,

talán egy fűcsomó,

egy vakkantás a parkban,

a hömpölygő folyó...

Én megtalálom, hidd el,

és magammal hozom.

Ha mustármagnyi lesz is,

a hegyet mozgatom... -

 

Szemedben barna sóhaj

- csak az beszél, te nem -,

mély, ősi férfibánat...

 

(De szép vagy, istenem...)

OLYANKOR

 

Képtelenség unottan

a csillagokba nézni;

létünkre csodát lehet ottan

igézni.

 

Olyankor kettőnkről mesél mind,

míg lélekben veled bolyongok,

a hold elnéző mosollyal int:

bolondok...

 

Mégis de szép! Te sem alszol,

az éjnek egymást bevalljuk,

szívünkben titkos, néma dal szól -

mi halljuk.

ZARÁNDOK

 

Karácsony tenyerében megbújni jó,

ezüstös-holdas éjben gyémánt a hó.

Te már alszol s ha tudsz, tán álmodsz velem;

én álmod lenn az utcán dédelgetem.

 

Felnézek ablakodra, hol fény ragyog,

nem rejti függöny fodra - boldog vagyok.

Ünnep támad szívemben, szelíd titok:

ha te kopogtatsz bennem, ajtót nyitok.

 

Úgy jöttem, mint zarándok, szerelmesen;

a mi lángunk zsarátnok nem lesz sosem.

És mintha muzsikálna csöndben a tér,

bizonyságot talál ma mind, aki kér.

 

Kimondhatatlanul szép a pillanat,

hangtalanul, puhán lép a fák alatt.

Pehely most a lét súlya, átölel és

valamit rólad súg a Gondviselés.

 

Jó nekem veled! Némán hálát adok.

Köröttem ringó sétány, lámpák, padok... -

Megbújok lelked bársony melegében,

s együtt vagyunk Karácsony tenyerében.

KÖSZÖNLEK TÉGED

 

Mindenem téged áhít

és téged áldalak,

és köszönlek az égnek,

hogy megtaláltalak;

és köszönlek a földnek,

mert őrzi lábnyomod,

és téged hirdet minden

zengő madártorok;

és köszönöm szemednek,

hogy nem kell a beszéd,

és köszönöm vágyadnak,

hogy bennem árad szét;

és köszönlek a holdnak,

ha nem lehetsz közel,

hogy két karod, te drága,

álmomban átölel;

és köszönöm a csóknak,

hogy adhatok s kapok,

és köszönöm a csodát,

hogy a tiéd vagyok!

TÚLÉLNI A BOLDOGSÁGOT

 

Mint a mag a majdant, sejtettem csupán,

hogy égig érő fa rejlik bennem,

s egyszer végül boldognak kell lennem -

vártam hát remélve, félszegen, sután.

 

És most felettem ring a gyönyörűség

lombja, a vágyott rejtelem, csoda.

Isteni szándék intette oda,

hogy megmérettessék szerelem, hűség.

 

E csillagbűvös tiszta végtelent

elbírhatja-e lelkem idelent?

A boldogság nehéz, bársonyos árnya

 

megrebben, mint szívemben a féltés,

mikor felemel, repít Feléd és

hegyeket mozgat meg pillangószárnya.

SZERELMESKEDÉS

 

Indulunk, szállunk egymás felé,

e vonzás csillagokból jövő,

átlépünk oda, hol nincs idő;

köd úszik fénylő szemünk elé,

és mégis olyan tisztán látunk:

a másikban önmagunk fele

vár, mint jin-nyárra vár jang-tele,

s a vágy végig simítja hátunk;

lágy az érintés, beleborzong

a testünk, és remegve várja,

hogy a gyönyör lassan kitárja

előttünk kertjét - vérünkbe zsong

a lét csodája, álmunk e táj,

ezerszer bejártuk már végig,

ezerszer zuhantunk az égig -,

de most még csak közelít a száj:

két forrás egymás felé buzog

a pillanattól részegülten,

ősboldogságban elmerülten,

s a világ nem pisszen, nem mozog,

vagy mi nem vesszük észre csupán,

hiszen nem számít semmi, semmi,

csak még egyre mélyebbre menni,

egyre beljebb minden csók után,

szomjazva a teljesség ízét,

élvezzük egységünk mámorát,

mint az örök élet italát,

s a mindenség lüktető szívét

érezzük egymásban dobogni,

ahogy az önfeledt ölelés

sorsunkat eggyé olvasztja, és

a tűz tőlünk tanul lobogni...

ALTATÓ

 

Fekete már a fák bogas ága,

sejlik csupán a lomb szuszogása.

Aludj, te drága!

Most a sötétség bontja ki szárnyát,

elfedi lágyan nappalod árnyát,

és a csillagok harmóniája

ezüstbe vonja a párnát.

Pihenj el, kincsem!

Lám, a nyugalom ágyadra terül,

mint oltalmat adó

puha takaró,

s átölel melegével.

Zajod a csöndbe merül,

gondod se munkál -

kifli-holdra ül,

s lábát lógatva elszenderül.

Aludj, szerelmem!

Melletted várom,

hogy a szemedre suhan az álom -

lelkedet éj mélyébe repíti,

viharod sóhajjá szelídíti...

Aludj, vigyázlak,

aludj csak...

Itt vagyok.

KÖVET CIPELÜNK

 

Törpévé lettem kemény szavaidtól.

Komor hangod fölém magasodott,

akár egy szikla. Fogódzót keresve

szemem a szemedbe kapaszkodott.

 

Mindketten azt hittük, ismerjük egymást,

és tévedésünk váratlanul ért.

Ostobán bántottunk és megbántódtunk,

s most vágyódunk a régi mosolyért.

 

Miért hallgatunk? Csak egy mozdulat kell,

csak egy pillantás, hogy e hűlt helyet,

bús lelkeinket öröm lakja újból... -

Követ cipelünk csillagok helyett.

 

...Te nem szólsz... - Pedig rohannék utánad,

ha hívón intenél felém megint...

És én nem indulok... - Pedig bevárnál,

ha hallanád mögötted lépteim...

NEM KELLEK

 

Neked az ember nem kell, csupán a nő.

 

Naptárad lapján egy-egy bejelölt idő,

házhoz szállított, megrendelt mámorod,

akit szitává lőtt már zsoldos Ámorod -

ez lett belőlem. Elrejtett ünneped.

De hétköznapjaidra nem kellek neked.

 

Lelkem már nem sír, nem kér, és nem dalol.

Talán végleg eltévedt...benned...valahol...

HAJNALI TÁNC

 

Gyötrő vágyamat eltáncoltam

a nedves, hajnali szélnek;

csapzott álmaim nem takarom,

mint akik vallani félnek.

 

Testem forró, száraz a torkom,

mohón kortyolnék belőled,

dúlt párnám halk sóhajok ágya,

rohannék hozzád...előled...

 

Mit tudom én! Kinn más a világ.

Bennem te vagy minden mérték:

hozzád mérem, hogy mi a távol,

mi a perc, a súly, az érték.

 

Kívánásom eszem szedi szét,

hiányod felőröl csendben,

mélyemről zokogás tör elő:

képzeletem tart életben.

 

Enyhítsd lázamat, hajnali szél,

nyugtass hűvös érintéssel!

Karnyújtásra a boldogságtól...

toldd meg hitem egy lépéssel!

52. HAIKU

 

Skatulyába zárt

fénybogár a szerelmünk -

titokban ragyog.

TÖVISEK

 

Nem értelek.

Összezavartál.

Nem hiszem el,

hogy mást akartál.

Nem fogom fel

szavaid súlyát.

Szorongatom

kabátom ujját.

            *

Szedegetem a tüskéid magamból.

Csapda voltál: szögesdrót színaranyból.

Cipolla voltál és Starbuck. Igézet.

A legszebb versből a legszebb idézet.

             *

Büszkeségem nem találom,

többé nem vigasztal álom,

hiányod öl.

Már szunnyad a vágy a szívedben,

fény tekintetedben

nem tündököl.

 

Szemed nem néz rám, lehunytad.

Kezed nem érint, eluntad.

Gúnyos szavad...

Sem csókod elől elhajolnom,

sem visszacsókolnom

nem volt szabad.

             *

Élek tovább. Gondolok, érzek.

Időnként a semmibe nézek

tanácstalanul, buta képpel,

lelkemben egy örök miért?-tel.

 

 

 


© Minden jog fenntartva.