|
Magamról Életem...sorsom...vagy valami ilyesmi... *****
BÁNATOM
Bánatom ha van, nem kőkemény soha. Mint fatörzsre zölden simuló moha, puhán befed, s messzi fagy felé tekint; a Hókirálynő munkálkodik megint.
A csend, a pillanat rideg jégszobor, mellkasom mögött felsír a kis motor, ölel s gyötör a bánat, meg nem unja, lágyan nyom el, akár egy régi dunyha.
S amikor lelkemig behorpad a vért, mindig egy mesébe bújok vigaszért, mert varázserőm ott olyan hatalmas, hogy nem fog a tűz, és nem bánthat farkas.
ÓZTÓL JÖVÖK
Óztól jövök...Zsákomban a remény. Megadta mindazt, amit tőle kértem. Ám a sárga út hideg és kemény - azt hittem, szárnyalás lesz visszatértem. Van bátorságom, eszem és szívem. Mit akarok még, ó, én telhetetlen? Ölembe hullott kincseim viszem: örülhetnék, de kedvem engedetlen. Széles mosollyal, parolát várva elém jön Sorsom - köszönnöm illene -; de én csak nézek vádlón, kitárva lelkem, hadd lássa: nincs, ami kellene... Gondolataim zord kétely-hegyek. Jobb lett volna, ha Jézushoz megyek.
KÉK MADÁRKÁM
Van egy madárkám, titkos madárkám, szárnya kegyelem kékje, két szeme gyémánt, s hogyha a mély ránt, visszaröpít az égre.
Csillagezüsten csordul az Isten szándékából a jóság; megfürdik abban, mint hold a napban s dalol a lelkes jószág.
Állok a dalban, fényzivatarban - minden más tovalebben; csöndem is áldott és velem áll ott, áll talpig szerelemben.
BÖLCSŐDAL HAJDANI ÖNMAGAMNAK
Csíja, csíja, csöppnyi gyermek holnap Fiú születik őt sem várják márvány termek csak egy jászolba teszik
Álmodj békét bölcsőd mélyén ha ünnepel a világ fázó lelkek szent estéjén néked is ragyog a láng
Csíja, ne sírj, most még nem kell sírdogálsz majd eleget ne légy rokon a hideggel gyűjtsd a fényt, a meleget
Emlékezzél, csíja, csíja milyen volt a tisztaság amikor még nem volt híja ...fenyőillat...díszes ág...
Ha majd felnősz - úgy szeretném - meséld el, ha kérdezem (ha én lassan elfeledném): nem hiába létezem
Kinn december halk csodája benn a szeretet talán ez a reménység szobája csíja, csíja, kicsi lány
ŰR
Egyszer ott álltam egyedül a kozmosz kapujában; kockám elvetve, penderül... Lehettünk volna hárman.
Húsz percre megszűnt a világ, Istent is hanyagoltam, s míg sorára várt a Halál, húsz percig anya voltam.
ÁRNYÉK NAGYÚR
Árnyék Nagyúr hiába követel s fenyeget - azt a bűnt még nem követtem el.
Nem adja fel, nap mint nap megkísért, és gyakran meginogtam, ha sokat ígért.
Mennyivel könnyebb lehetne minden, csak ne bízna oly nagyon bennem az Isten.
Még nem követtem el... Arcom kigyúl... - Szánakozó mosollyal néz Árnyék Nagyúr.
ARS VIVENDI Gy. verse
Teszek-veszek a kertben, de meg-megáll kezem, nem sürög az idő sem, együtt lassul velem. Világi dolgaimról a fontosság lehull, sok feladat, unt lárma mellékessé csitul.
Gondolataim felhők, szelíden ringanak az ég lélegzetén; lebeg a pillanat, lelkemhez beszél vagy inkább énekel arról, hogy minden úton magamhoz érek el.
Átölel a nyár, szellővel suhint lágyan felém, s én könnyű leszek, mint sóhajnyi neszek a lomb rejtekén.
Megérint az Élet. Látom, és egyre láthatóbb, igen, felismerem: ez a melegség, ez a jó, ez a derűs, örök jelen, és örökké ható lebegés, ez a végtelen Élet. Szeretet.
A perc szép csendet ölt magára. Betölt valami nyugalom, egészen átitat. Fény vagy illat, nem is tudom... talán áhítat. A lét rendje, mely működtet fát, esőt, csillagot - és ebben a rendben most otthon vagyok.
SZENVEDÉLY
Lelkem vére Szenvedély; zöld-ezüstös utú, mély medrű folyó, hallgatag, szép erő. S a lét ha fagy, dermesztő porkoláb - a jégpáncél alatt majd a sors előtt fejet hajt... és hömpölyög tovább.
PÁVAKÉK PÁHOLY
Mindent lát. Bárhogyan játszom szerepemet, ha rosszul, ha jól, ha szállok, ha porban mászom, ha egy varázslat hozzám hajol, ő lát. Tudom, hogy bírám, noha nem fütyül ki s nem tapsol soha. Szemében magamról olvasok, futnak a betűk, mint ordasok a hómezőn, a végtelenbe. Lágy fényű bársony táj a távol, s ő, akár a hold éjjelente, néz rám pávakék páholyából.
ARS POETICA
Versem azé, aki elfogadja, s azé is, ki olvasatlan hagyja. Én nem dalolni sohasem bírtam, és hit nélkül semmit le nem írtam. Mert Valaki így akarja. Valaki így akarja.
Valaki bennem mindent elrendez. Vezet és késztet s nekem örvendez. S ha magamban csak, de mindig Érte születtek szavak, s tudom: megérte. Mert Valaki mindig hallja. Valaki mindig hallja.
IMÁDSÁG SZENVEDÉS UTÁN
Istenem, ne adj nekem gazdagságot, hogy szeretni tudjam ezt a világot. Valamiért mindig küzdenem kelljen, hogy lelkem a hittel egyszer beteljen. Fájjon a sorsom, hogy áldásként éljem, mutass poklot, hogy egedet reméljem.
Üss, rángass engem, hogy jobban tanuljak, adj szárnyakat, és vissza-visszahulljak. Ne emelj fel, hagyd, hogy én felérjelek, engedd, hogy adjak is, ne csak kérjelek. És a Tiéd, ne az én akaratom legyen meg, Uram, mert akkor feladom.
SEMMISÉG
Ilyen kis semmiért rég nem fájt már a szívem... - Csak Isten, aki ért, és átlát minden rímen. - De bármily kicsinyes, a torkomat szorítja; az Ármány szemfüles, és kezében parittya. Úgy sajog ez a seb, mert lelkemen ütötte, bagolynál csöndesebb most sóhajaim röpte. Hitvány kis kín, tudom, de mégis majdnem sírok... - És újra álmodom. Újra homokba írok.
CSILLAGMORZSA
Mint éhes koldus, aki a földön eldobott kenyérdarabra lel, s megköszöni a Gondviselésnek, hogy mégsem hagyta egészen el, s amíg a kenyeret tisztogatja, rátör egy emlék - belereszket - és mintha volna szegetlen cipó, ujjával rajzol rá keresztet...
Így gyűjtöm én is két tenyerembe a csillagokból hulló morzsát, hogy minden felém küldött mosolyod áldottnak érezze a sorsát.
KARÁCSONY
Gyertyát gyújtok, ha itt az este s nézem apró lángját, keresve benne Karácsony szép titkait. Most jó vagyok: most kérj valamit. *** Szerettem volna én is egyszer kerekre nyílt gyerekszemekkel a csengettyű hívó szavára benyitni a sötét szobába, hol a karácsonyfa ágain ülnének ragyogva álmaim a színes, fénylő díszek között, és mintha a jóság költözött volna az emberek szívébe, úgy állanánk ott kéz a kézbe' táncoló, aranyló fény alatt, s e szent, békés, tűnő pillanat elringatná mind a lelkeket, dúdolnánk egyszerű éneket, hallatszanának boldog imák, áldott a fagyöngy, manna a mák...- és vártam vágyva, türelmesen, de nem lett belőle semmi sem. Végül felnőttem, amíg vártam. Mesevilágom jól bezártam. *** Azért egy lángot mégis gyújtok. Két üres kezet feléd nyújtok. Védj meg, Karácsony, jámbor dajkám, te bűvös dallam tündér ajkán!
TITINE
Van egy kopottas vackom, egy gombszemű kis mackóm, s felnőtt hiába lettem, ma is itt van mellettem.
És van egy kissé csacska, ám megkapó dalocska, mi lelkünkhöz férkőzött - az egész így kezdődött.
Ha gombszemébe néztem, kis mackóm így becéztem - ó, rímek, ó, refrének -: neve lett Titínének.
S egy úr jött arra éppen, ki bókolt mindenképpen, s a bájos név hódított: Titinének szólított.
Sok év elmúlt azóta, de nem fakult a nóta - emléke árral szemben muzsikál a szívemben.
MÉRLEG
Oda, a túlpartra át (Kharón? Mihály?) ki visz? Én nem tudom, ki vár ott... Péter vagy Anubisz?
Bár szívem itt csatatér - magamban még hiszek: ha majd a tollhoz mérnek, a könnyebb én leszek.
S ha lelkem igazsága Istennek tán kevés, akkor a teremtésem egy égi tévedés.
A KÖLTÉSZET
"Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" Lelkem akkor is énekelne, ha dalról sosem hallana.
Ösztön ez: hát teszem, amit kell. Nem költő, csak irkász vagyok. A létről én mit mondhatnék el? - csupán mit létemmel hagyok.
A költészet nekem ajándék. Ihlet a vágyam, nem babér. Alkotás a szívbéli szándék, s a megalkotott mű a bér.
A versírás magányos kaland: egyedül szállni, mint a szél... Mégis, kiben megpendül a lant, az a Mindenséggel beszél.
Folyónak, fának, messzeségnek szeretnék verset költeni, szerelmet vallani az égnek, a hold fényét felölteni,
és az ezüstös selyempalást alól igézni színeket, az elmúlásnak feltámadást, a csendnek lágy, szép rímeket...
S az embereknek mit adhatnék? - Hisz' mindünk lelke költemény. Szeretném, hogyha úgy éreznék, hogy a szívükből szólok én.
POET - "Költő vagyok..." Pályázatra írt vers, amelynek ezzel a József Attila-idézettel kellett kezdődnie.
|
