Az a szóbeszéd járja Amerikában,, hogy két intelligens faj létezik a Földön: emberek és magyarok.

Magyarok! Tanuljátok meg jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek!

Ha a közmondás szerint az idő pénz, akkor a magyar csakugyan a legnagylelkűbb nemzet a világon.

Átöltözni, mindig csak átöltözni!... Hát meddig lehet ezt bírni köpönyeggel, önérzettel?

Valamennyi nép közül, amely szemünk előtt a történelemben elvonult, egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar.

Az egész magyar történelem olyan tragikus, hogy azon már csak röhögni lehet.

Amikor összegyűlnek a világ nagy tudósai, megszólal a korelnök: Uraim, most, hogy magunk közt vagyunk, beszéljünk magyarul.

Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak.

Magyarországon azért ilyen lassú a vasúti közlekedés, mert fenn kell tartanunk a nagy ország látszatát.

A magyarok a fáradalmakban és harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen... nyilaik ellen aligha lehet védekezni. Természetük dölyfös, lázadozó... Természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.

A magyarok munkát, fáradtságot, égető meleget, fagyot és minden nélkülözést tűrnek. Szabadságot és pompát kedvelők.

A magyarok becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak. Nem szeretik a sok beszédet.

A magyarok rendkívüli módon szentnek tartják a tüzet, tisztelik a vizet és a levegőt, s a földet dicsőítik; de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a Világmindenséget teremtette (ő a Teremtő).

Nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban, mint a magyarok. Ételt és italt a legnagyobb bőséggel adtak.

Ez az egy királyság többet tett az ottomán ambíciók csökkentésére és az ottomán szerencse megakasztására, mint a többi összes keresztény államok együttvéve.

A magyarok bátrak, jó kinézetűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont. Fényt kedvelők.

A magyar hölgyek sokkal szebbek, mint az osztrákok, s az összes bécsi szépségek Magyarországról kerültek ki.

Büszke vagyok arra, hogy Magyarország és Anglia között kulturális kapcsolat áll fenn.

A magyar nacionalizmus nem olyan, mint a többi; más természetű, veszélytelen jelenség. A magyar nacionalizmus ugyanis a Marsról jön. A magyarok olyanok, mintha földönkívüli elmék lennének: virtuózok a számítástechnikában, briliáns tudósok, akik Nobel-díjakat nyernek, kiváló matematikusok. Szóval, ha igaz a mese - a magyarok az emberiség krémje.

Valamennyi legyőzött nép közül a tehetséges, felsőbbséges magyar népnek jutott a leggonoszabb sors.

Magyarország ezeréves állam, történelmi és földrajzi egység, évszázadok által összeforrasztva, és belső vonzóerők által összetartva, amit sem fegyver, sem toll máról holnapra föl nem bonthat.

A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni.

Magyarország összes népei közül kitűnnek az igazi magyarok: jó alkatú, kemény izomzatú emberek, nemesek, mintegy márványból faragottak, szemeik tüzesek.

Magyarország gátja volt a török terjeszkedésnek, bölcsője az alkotmányos szabadságnak és a vallási türelemnek.

A nyugati nemzeteknek hálával kell elismerniük mindazt, amit Magyarország tett a civilizációért; először, amikor testével vetett gátat a barbarizmusnak, majd, midőn tántoríthatatlan bátorsággal ragaszkodott szabadságához.

A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a nyugatot megmentette? Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben! E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket.

A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van.

Túl kevesen vagyunk mi, magyarok. Nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenséget.

Megtámadott nemzetiségünk kétségbeejtő féltésében annyira belébújunk magyarságunk földalatti bástyáiba, cifra szűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik ki a magyartól.

Ilyen viszonyokról, mint a mienk, más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni.

Csak a nyelve nyomattassék el a nemzetnek, odavan annak nemzetisége is; azonnal megszűnik különös nemzet lenni.

A magyarok egy mongol törzs, mely éket vert az északi és a déli szláv települések közé... A magyarok célja a körülöttük élő szláv népek elnyomása.

Az egész Monarchiának kellett megszűnni, hogy hozzáférjenek a dió beléhez: hozzánk.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.

Ha az ember magyarnak születik, akkor előbb-utóbb rájön, hogy ezzel feladatot és küldetést is kapott.

Nemzetünknek mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.

Mikor megtudtam, hogy finnugor vagyok, hirtelen nem tudtam, hogy fingjak-e, vagy ugorjak.

Utolsó szent örökségünk ez, amit senki tőlünk el nem vehet, népművészetünk ősi titka. Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség ez, melynek egyetlen tulajdonosa a MAGYAR, bárhol éljen is.

Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.

A legnagyobb csapást a nemzetközi kommunizmusra a magyarok mérték és a berlini falból az első követ a magyar hősiesség ütötte ki.

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!

A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de, minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni.

A magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat (Károlyi Mihályt) kellett elnökké választaniuk.

1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt - bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.

Bármerre járok a világban, ordítoznak, üvöltöznek körülöttem, míg a magyarok vigyáznak rám.

Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok!

Magyarnak lenni jó, magyarnak lenni küldetés. Magyarnak lenni Isten kegyelme.

Sokszor olvastuk ellenséges lapokban, hogy bűnösök, sőt hogy a főbűnösök vagyunk, tehát bünhődnünk kell. De a becsületes föld és a pártatlan ég tudja, hogy nem mi vagyunk a bűnösök. És kétezer évvel ezelőtt is hangzott Jeruzsálem utcáin a dühödt és vérszomjas feszítsd meg. És Ő megfeszítteték.

A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.

Nem bámulatos, hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?... Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk, s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk, és gyűlöltek.

Márai Sándor

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

New York, 1956.

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolygva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek,

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rab módra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait...
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk',
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében -
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal -
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz!...
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

Az andocsi Máriához

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
– Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Mi, magyarok

Márai Sándor

Mennyből az angyal

Az andocsi Máriához