Állatok

Társaink a Földön

*****

A TISZAVIRÁG EGYETLEN DALA

Járd a táncot, szédült kedves!

Víz tükrén forogj, lebegj!

Szívd az élet mámorával

tele szíved, és rebegj

hálaimát életedért,

ezért a kis semmiért.

Egy jó tanács: "élj a mának!" -

majd megérted, hogy miért.

Gyorsan, gyorsan! Fel a napba,

ameddig még van idő!

Hisz' neked csak jelened van,

nem talál itt a jövő.

Csak pár óra, csak egy hullám,

csak egy nagy csodálkozás

- szólnál, de a táncnak vége -,

csak forgás...csak zuhanás...

VÁGTA

Lóra ülni, úgy repülni,

létörömtől szétfeszülni,

szélbe szórni mindenem;

csak az élet és a ló van,

eggyé válok most valóban

szándékoddal, Istenem.

HALÁL A VERŐFÉNYBEN

Tavaszi verőfény szikrázik

vakító felhőpamlagon,

szemkápráztató ragyogását

tükrözi minden ablakon.

Falak közé szorult az udvar,

a szél is alig fér belé,

egy vén fa ágaskodik benne

a négyszögletű ég felé.

Dús orgonabokor a társa,

illatot ont a lomb alól,

merengve együtt ringatóznak,

zöld karzaton madár dalol.

Rigópár motoz észrevétlen,

a végzet mégis rátalál;

az ereszre ül hallgatagon

szarka képében a halál.

Ráérősen figyeli őket

s a fészekelhagyás neszét...

Hirtelen lecsap és a csendet

három sikoly hasítja szét.

Jajveszékelve csapkod egyre,

rikolt a rigópár, szegény,

küzdenek bátran a végsőkig,

de menekvésre nincs remény.

A rabló csőrdöfése gyors, a

fióka nem szenved sokat,

gyakorlottan szabdalja, vágja,

mint a hentes a húsokat.

Karmai közt a kis test nyaklik

jobbra-balra, mint rongybaba,

a rigók lesik toporogva,

de már egyiknek sincs szava.

A szarka dolga végeztével

megint a csúf ereszre ül,

csőrében a fiókaszívvel

körültekint, majd elrepül.

A sors, mint egy szenvtelen inas,

csendben leszedi az asztalt.

A drámának nem marad nyoma,

lustán ejtőzik az aszfalt.

Csak a levelek sugdolóznak,

valahol kondul egy harang,

s a délutáni verőfényben

lebeg egy sóhajtásnyi hang.

ÖRÖM

Szőre gondozatlan,

sántikál és fázik,

eliszkol, ha űzik,

sorsán nem vitázik.

Él, ahogyan hagyják,

él, ahogyan képes,

falatra, jó szóra

állandóan éhes.

Bármerre csatangol,

a jók máshol járnak,

de ő híven őrzi

illatát a nyárnak.

És ha tiszta hó hull

holdas éjen puhán,

ugrándozva kapkod

a hópelyhek után.

A KIAKOLBÓLÍTOTT

Tengődöm így egyedül, árván,

taposatlan utakat járván,

beérem ritka legelővel,

bárányfelhővel, levegővel...

Fekete bundával születtem.

Ellene semmit nem tehettem.

De ott sajog fehéren vágyam,

amerre bóklászik a nyájam.

Ha egyszer velük bégethetnék,

akol-meleget érezhetnék,

s a furulyaszó dallamára

léphetnék pásztorom nyomába!

Csak távolról, csak hébe-hóba...

Kolompom is csak félve szólna...

Egyszer majd súlya lesz a nesznek:

suhanó árnyak körbevesznek,

és létem utolsó jajszava

mély lesz majd, akár az éjszaka. -

Hirdessék megváltó farkasok,

hogy én is, mint ők: bárány vagyok!

4. HAIKU

Katicabogár

sétál, leng a levélke.

Borsónyi béke.

42. HAIKU

Halott őz szeme

szelíden tükrözi a

remegő lombot.