Emberek

Emberekről, emberekhez írott verseim

*****

PETŐFI

Magányos ifjúságom

úttalan földabroszán

lépteid tapostak ösvényt,

száznegyven év távolából

vezetve sorsom felé,

s a hála öröklángja

lobog szívemben

létezésedért... -

Mondd, miért?

Gyúlékony lelkem áhítattal

csodálja áldott tüzed,

s vallom, hogy égni kell,

ha Isten kovácsol eggyé

két szerelmest,

s a bátorság oly ismerős

tükörszemedben,

akár a csillagok az égen... -

Mondd, miért?

Mint fiókaszárny,

úgy rebbent félszegen

irkám lapjára

első tollvonásom,

de madárhittel: hogy repülni fog;

és verseid emeltek,

hogy szállni vágyjak

a költészet varázsszőnyegén... -

Mondd, miért?

Több vagy, mint emléke

hajdanvolt üstökösnek,

mely esztendőnként egyszer átviláglik

kokárdáink kis virágain;

a szabadság vagy, eszmédnek zászlaja,

s a szél vagy, amely kibontja

és amelyben lobog,

példaképem vagy, apostolom... -

Mondd, miért?

Gondolataimat bebarangolod,

mint egykor hazánk kies tájait,

s immár a Mindenséget.

Különös, mégis rendjén való

jelenlét vagy bennem,

december éji rokonlélek...

Ne mondd, miért!

Legyen költői kérdés! -

Amit érzek, annál nincs szebb felelet.

MAJD ELMESÉLEM

Haumann Péternek

Valaki ott lakott tebenned,

átfénylett szemed ablakán;

most útra kelt s én könnyű röptét

nézem, nézem a könnyhomályon át.

Jó volna még azt elmesélni:

vár egy szék az asztal körül... -

Elmesélem hát majd a csendnek,

hogyha szelíden a helyedre ül.

KÖDSZURKÁLÓ

Latinovits Zoltánnak

A megszurkált köd résein

bekandikált a fény -

megannyi szentjánosbogár

a homály függönyén -,

        de te már úton voltál.

Csak Bozzi úr kísért el.

Otthon vártak rád

jó szóval, estebéddel.

Sétálni mentél, jaj, vitt a lábad,

árnyékod némán kúszott utánad,

mint száműzött király nehéz palástja...

        Szép szövetét Bozzi úr megcibálta.

Mentél. Szomorúságod felett

mindig tartva egy darab eget,

mentél, magadban.

A szél, minthogyha búcsúzna tán,

sóhajtva kapott inged után,

s a nyarat szívedre szórta,

és lebbent hangtalan Morta

ujjai között a sorsfonat...

        s neved kattogta,

kattogta, kattogta,

kattogta a gyorsvonat.

SZÁZÉVES FÉNYKÉP

Emlékül Apunak ♥

Szántóvető a képen,

barázdált arca, földje,

a Pásztort rejti híven

sorsának hegye-völgye.

Megőszült öreg fejét

babér nem koszorúzza,

barmait mégis áldja

s az igát vélük húzza.

Népmesék bölcs apója,

szemében mosoly látszik,

lelke, mint jó királyé,

szívében gyermek játszik.

Néz át a messzeségen...

Jövőbe, égre, másra?

Talán az emberészen

túli Feltámadásra.

FÉNY ÉS BABÉR

Lucának és Laurának

A földre szállt egy hajnalon

két buba-lélek:

az élet zengő mezején

csend-puha léptek.

Fénnyel átszőtt babérfa nőtt

lábuk nyomából

- suttog a múlt -, lombja felé

intek a mából.

Ittjártuk annyi volt csupán,

mint röpke álom,

mint mikor nyáréj sóhaja

átleng a tájon...

Átcsorgott szívem szövetén

minden fájdalom,

Elízium rejtett zugán

forrásvíz dalom.

Halkan csobogva jólesőt,

szépet mesélek -

hallgatja egymást ölelve

két buba-lélek.

HALHATATLANOK NAPJÁN

Papa 110

Gesztenyeillat leng a csöndben,

szelíd az őszi délután,

suttognak rozsdaszín varázsok,

s a lehulló kis elmúlások

avarrá gyűlnek tétován.

Velem vagy most és mindörökké,

a felhőket veled nézem.

Szellő simít, mert szép kezed holt...

Csupán a szél, vagy képzelet volt? -

Mosolyogsz rám bennem, érzem.

Gubbaszt egy angyal kőbe zárva,

a sóhajok ismerőse.

Nem felel, hiába vallatom,

némán mereng a fuvallaton...

A titkot nem tudja ő se.

SÓHAJ KAFFKA MARGITÉRT

Ó, mennyi miért és hátha

törekedett az életért

s némult el, mikor véget ért,

nem értve, hogyan győzhetett

egy fénnyel átszőtt nő felett

a gyászhírű "buta nátha".

TŰZMADÁR

Lelkünkben él egy Tűzmadár.

Amikor kitárja szárnyait,

látó tekintetünkre vár,

hogy a lét félelmes árnyait

minden kételyen áthatolva

fénnyel borítsa sárga tolla.

Melengetőn, szelíden lángol,

végtelenjével átnyalábol,

aranyló lénye minket áhít,

s magával emel, ha felrepül...

Várva vár, szólongat, világít,

ragyog a Tűzmadár itt belül.

FERENC

Parancsolatszegő kardélek

vérzőn pengtek a csatazajba,

vörös paták sarat tiportak

az elesett fohászba, jajba.

Ferenc akkor valamit hallott -

mintha távol madárdal szólna,

s életet zengő énekére

az égből egy hang válaszolna.

A pompázó díszletek mögött

a lét fakó-szín, szennyes, komor,

és napravágyó, sápadt arccal

kelmét fest a szótalan nyomor.

Ferenc akkor valamit látott -

mélyen, a csillagmás szemekben

a feltámadt hit, mint a lepke,

pilleszárnyán a fénybe rebben.

Ő a keresztet szívére ölelte,

és felkelt és járt meggyógyult lelke

(nem értették, hogy mi ütött belé)

és finom, drága ruháit ledobva,

gúnytól kísérve, mezítláb tapodva,

pőrén elindult Krisztusa felé.

PAGANINI

Ha az ördög cimborájának tartanak,

ne bánkódj; hiszen amikor az emberek

egy varázslatot ésszel meg nem értenek,

olyankor hetet-havat összehordanak,

és azt hiszik: mindent meg kell magyaráznod.

Ha így kell lennie, hát legyen, Niccoló:

változz Luciferré, te légy a Fényhozó,

tűzben égjen szemed, hogy ne kelljen fáznod!

Lépj ki a tisztásra sebek erdejéből,

s válj eggyé hegedűd igéző dalával!

Fordulj felém, és kínálj meg szép szavával,

játssz nekem - kettőnknek - lelked rejtekéből! -

Mindazt, mi arcod mögött rekedt, én látom:

sötét árnyékodban a riadt gyermeket,

ki veled jár poklot és zsúfolt termeket;

bánatod ködében mégis megtalálom,

mert átragyog áttetsző ujjaid nyomán,

amikor táncol a holdsugár-húrokon...

Óvják a csillagok - megannyi hű rokon -

s jelet hagynak magányod sápadt homlokán.

ELMENTÉL HÁT

Szakácsi Sándornak

Elmentél hát...valami más világba.

Szabad lettél-e, mondjad?

Lelked megbékélt, csillagod elérted,

vagy még a Földre vissza kell majd térned,

hogy sorsod újra fonjad?

Elmentél hát, és egyre közelebb vagy,

bármilyen messze járhatsz.

Valódibb vagy most, mint amikor voltál,

szívemben őrzöm, amit varázsoltál -

s mert szeretlek, nem fájhatsz.

Elmentél hát. Tudom, de máshogy érzem.

Nekem ennyi elég is.

Nem tompulsz, nem fakulsz, nem haloványulsz,

és amikor cigaretta után nyúlsz,

hiszem, hogy itt vagy mégis.

                              ¤

Apám mesélte egykor, hogy van csillag,

amely még sincs már régen.

Halott... Ám tovább árad felénk fénye,

s Mindenné válik tűnni látszó lénye,

mert nincs halál az égen.

LÉLEKMELENGETŐ

Tisztelgés Weöres Sándor előtt

Csiribiri, csiribiri

hűvösben -

megmártózunk

bűvödben.

Csiribiri, csiribiri

kis kályha -

dermedt emlék

nem fáj ma.

Csiribiri, csiribiri

telt kelyhek -

dunnává gyűlt

hópelyhek.

Csiribiri, csiribiri

csillámpor -

hozzád bújunk

villámkor.

Csiribiri, csiribiri

Holdbéli -

lelkünk lentről

úgy véli:

csiribiri, csiribiri

mély égről -

álmot hintesz

fényévről.

VAJDA JÁNOSNAK SZERETETTEL

Álmomból ráztak fel a számon kérők

- mikor nem őrzött kapu a torok -,

kérdéseim, a mindig visszatérők,

lelkemet féltő inkvizítorok.

Éjszaka volt...vagy nappal...nem tudom már...

Úgy csapott arcul a felismerés:

jövőm csak délibáb, a múltam lomtár,

jelenem tűnő, semmi kis merés.

Eszembe tépett és szívembe markolt

bennem egy bús hang: "Mire jutottam?"

Szemem fürkésztem... - Homályos és karcolt

tükröm elől világgá futottam...

S ahogy futok, talán bolondnak látszom.

Hitem hol beérem, hol megelőz.

Sorsom tudja, nem kergetősdit játszom -

s mögöttem futva várja, hogy ki győz...

Végül, ha nem juthatunk már előbbre,

megtorpanunk a világ peremén;

kifulladva leroskadunk a földre

s eggyé leszünk: a hit, a sors, meg én.

Mélybe kiáltok holdra-síró hangon,

farkas-dalom lenn szoborként megáll,

s nézek rá, mint a kis cseléd a gangon,

kit megmustrált az ószeres Halál.

Szemem lassan a sötéthez idomul;

akkor látom csak, hogy az emberek

kiáltásának tízezre lenn lapul

szoborként, mint az agyaghadsereg.

Akkor a hűlt miért?-űr sátorából

kihasítok majd egy kulcslyuknyi rést,

melyen a lét sugára átvilágol...

- soha rosszabb szándékú tőrdöfést! -

E sugár, mintha Isten ujja volna,

vezeti szemem a sorok között,

s fénylik a Titkok Könyvén áthatolva,

mi eddig folyvást falnak ütközött.

Az álca-réteg a képről lemállik,

s mit eddig festett világ eltakart,

az örök kérdés feleletté válik:

hogy a Mindenség tőlem mit akart. -

Te már tudod: mi és mi végre épül,

s hogy az öröklét hány emberöltő...

Dúlt szívem - mint Tiéd - egyszer kibékül. -

Sétálunk mi még az erdőn, Költő!

CZÓBEL MINKA ~ Árnyjáték

Táncba vitte őt a fény

a vászon rejtett felén,

röppent önfeledten

árnyéka a leplen.

Lobogó szürke foltja,

mint új színeknek boltja,

kitárta ajtaját...

s nem léptek rajta át.

Nézték és mégse látták

e furcsán szép madárkát;

egy szempár sem kutat

beljebb vivő utat.

Majd a fény is odébb állt,

árnya így semmivé vált,

s a játék véget ért.

De a madárka élt.

Vászon mögött, feledve,

felhők fölé merengve

szárnyalásról dalolt

híven - "Hisz' szárnya volt!"

ISTEN VELED!

Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.

Még meleg volt, lágy színei még éltek.

De szemeid már más világba láttak,

s a földön itt már csak hozzám beszéltek.

Legyél könnyű! Legyél szabad és boldog!

Többé ne félj! Szomjúság ne gyötörjön!

Elaludtál, miként a nap lenyugszik,

s az ég túlsó felére lépve följön.

Mit tud az, aki csak kívülről nézett,

s nem jutott beljebb rideg szemsugára?...

Te csak öleld át ég-ígérő fádat,

s lelked ráébred örök önmagára.

TÖREDÉK

Reisenbüchler Sándor emlékére

- Ne menj, Királyfi, átkozott hely az!

 Akármit ígér, hidd el: nem igaz.

 Ne lépj be, mert káprázat minden ott;

 rabja leszel, megcsalt és meglopott.

- Az a szivárvány mégis kell nekem.

 Innen a porból el nem érhetem.

 A világ itt lenn úgy elnehezít,

 de a varázslat az égig repít.

- Maradj, Királyfi, kérve kérlelünk!

 Elveszted arcod, rád sem ismerünk...

 Kapaszkodnál majd, de nem lesz, kibe;

 magányosan zuhansz a semmibe.

- Fény és dal vagyok, úgy vágyom a jót!

 Szívemből szórtam százezernyi szót -

 s ti, kik szerettek, mégsem értitek...

 Mi hát az élet, hogy így féltitek?

- Jaj, nézd, Királyfi, egyre távolodsz!

 Rontó varázstól végül összerogysz...

 Fény és dal voltál... Hol vagy? Merre jársz?

 Alszol, Királyfi?... Ébredésre vársz?...

TEMETÉSEN

Míg ő a széllel végleg elszállt messze,

lágy semmiként a mindenségbe veszve,

szellemkarját a fény felé kitárva -

én itt vergődöm önmagamba zárva.

"Ki emel, ki emel, ringat engemet?"

Ki tiltja, mi tartja vissza könnyemet?

Életet adtál...Többet nem tehettél?

Sosem tudom meg, miért nem szerettél.

NÉPDAL

Ez a világ búval borít

Édesanyám nem gyámolít

Öleli már hideg verem

Árva jussom a gyötrelem

Könnyeim forró patakok

Bánatomból hegyet rakok

Felmegyek a tetejére

Onnan kiálltok az égre

Be megcsúfolt jóság vagyok

Én Istenem, miért hagyod?

Szemembe mondd: így akarod

De ha nem, hát nyújtsd a karod

ÁNGYIKA HORGOL

Ángyika csudaszép terítőt horgol.

"Nagypapa már rég a mennyekben horkol...

Ezért néha az angyalok dohognak." -

gondolja, s ujjai fürgén mozognak.

"Túl van már minden megpróbáltatáson,

fentről nevet a földi szolgaságon..." -

tekintete sárgult fényképre téved,

szemüvegén át egy emlékbe réved.

Csendes délután, el-elszenderítő.

Múltban-jelenben készül a terítő.

Ángyika mosolyog, merengve horgol,

egy nevet imaként magában mormol.

TEMPLOMMÁ LETT Ő

Egyetlen fénykép sem őrzi arcát, alakját.  

A krónikák sem jegyzik születése napját. 

Nekem mindennap eszembe jut; gondoltam hát,

lerajzolom, hogy láthassa más is mosolyát, 

mit nem lehet feledni, s jegenye-termetét -  

a sírból is feléri a mennybolt tetejét.

S amíg ceruzám szinte magától alkotott, 

elmém az Emlék Fasorán bandukolgatott.

Szemből jöttek felém néhányan egymás után. 

Ki köszönt, ki hallgatott, ki intett csak sután.

A katona, ki rárohant; de szelíd szavak

állták útját az ölésnek, mint fehér falak,

s amikor kézfogásra kínálta tenyerét, 

sokáig csak bámult rá leejtve fegyverét.

Jött az irigy, ki gyűlölte tiszta örömét; 

nem volt hite, hát megvette volna az övét,

de ingyen kapta meg, s egy mélyről szóló hangot 

vélt hallani... Szívdobbanást vagy harangot...

S akit semminek tartva szürke porral hintett 

a tömeg - átváltoztatta az a tekintet.

Szivárvány ragyogott fel a szürke homlokon,

mint ha áttör a fény színes üvegablakon.

És jöttek szembe még szegények, szomorúak,

hamis barátok és álhívei az Úrnak. 

Ő segített, vigasztalt, senkit el nem küldött 

magától soha. Lehetett bár, aki fürdött 

jóságában kapzsi, hazug vagy épp ostoba -

egyszer sem panaszolta, hogy sorsa mostoha.

Ilyen volt. Egyszerű. Ő nem tudta magáról

(vagy csak úgy tett, mintha nem tudná), hogy varászol. 

Szívéből mindig minden rosszat kirekesztett.

Isten látta csupán, hogy vonszol egy keresztet.

Most már én is tudom. Akkor nem vettem észre. -

Merengésből riadtan ránéztem a képre...

Hol van az arca, teste? Hát mit rajzoltam én?

Fehér kövek magasodtak alakja helyén.

Hogy szerettem kalapját, mit hordott egykoron...

Hogyan került a képre helyette egy torony?

Szívéből konduló harang lett és lelkéből 

szent oltár, s két fénylő rózsaablak szeméből.

Képmását felidézve templomot rajzoltam... -

Mégis ráismertem, s köszöntve meghajoltam.

A BÚSKÉPŰ LOVAGHOZ

Talán soha nem is nevettél,

álomvilágod rabja lettél,

régi történet furcsa hőse,

lelkünk letagadt ismerőse...

Sisakod csak ócska borbélytál

s igazságot ha osztogattál,

rajtad bizony sokan nevettek;

ám ellened szörnyek mehettek:

megőrizted lovag mivoltod.

Tanúsítja Sancho, mi volt ott... -

Tennél ma is? S ha igen: jót-e?

Megküzdenél? Szólj, Don Quijote!

NÉVJEGYEK

Rubens álma Mária,

tisztán csengő ária.

Verhetetlen szövetség:

szépség, ész és teheccség! ;)

Tibor Vén Usz szülötte,

múzsa-tánckar körötte.

Nem tölti el sznobizmus,

de szopránja: szadizmus! :P

Szerény virág Ibolya,

lencsibabás mosolya.

Ám azért ő tudja jól:

kiragyog a kórusból! :D

Katalin csak andalog,

égiekkel társalog.

Csillagszemű kis Kígyó:

ahogyan van, épp így jó! :)