Tájak, természet

Leírni a leírhatatlant...

*****

 

 PIPACSMEZŐ

 

 Egyesül az ég a földdel,

 összeér a kék a zölddel,

 álom ül a láthatáron;

 Isten abroszát a nyáron

 hímezgetik szelíd árnyak:

 piros szirmok, pilleszárnyak.

 Rohangál a szél a réten

 - mint csikó fű tengerében -,

 létezése mámorában

 hempereg a napsugárban.

 A tekintet örvend, szabad,

 ha a messzeségbe szalad.

 És az ember bódultan áll;

 keresne szót, de nem talál -

 csak érzi: szívét színező

 varázs e táj...Pipacsmező.

 Lelke megfürdik a szépben,

 mint egykor tündérmesékben;

 vállára száll a kék madár,

 körülötte ezer bogár...

 Egyszerű titkuk csak annyi,

 hogy "élni - és élni hagyni".

KATEDRÁLIS

 

Kószáltam a tájon,

a világtól fájón,

halk muzsikát szórt rám

patak fuvolája,

rám hajolt az erdő

falombkupolája.

Sétálgattam csendben

az áhított Rendben,

hűvös, zöld homályban,

illatos teremben,

a Teremtőt rejtő

boldog sejtelemben.

A szívemből szóltál,

madárzengte zsoltár!

Levélhadon áttört

fénykéve fehérlett,

lebegett a légben

ezernyi kis élet.

Szelíd füvek súgtak,

lépteimhez bújtak,

rám röppent egy bogár,

szivárvány volt szárnya,

mint a rózsaablak

falra hulló árnya.

Valami szép áldott

a lelkembe szállott,

olyan szép más nincsen

a kinti világon,

a hold ezüst csókja

fekete virágon.

Ha csak fákból áll is

az a katedrális,

olyan mély, gyönyörűt

éreztem ott benne,

mintha minden jóság

körülöttem lenne. -

 

Elindultam vissza,

várt rám a kulissza,

ahol maskarában

játszani kell végig...

Aki ember, annak

bírni kell az égig.

EGY VIRÁG EMLÉKKÖNYVÉBE

 

Egyre messzebbről néz a múlt

szemünkbe. Néz, mint szirmahullt

virág az elmúlásra,

és oly szemérmesen int, ha

sápadtan búcsúzik, mintha

bűn volna hervadása.

 

Illanó illatát a szél

emlékeinkben hinti szét,

s ott szép lesz mindörökre.

Szép, mint a lét, ha énekel,

mikor esőt és fényt lehel

a holtnak vélt rögökre.

 

Poet pályázat - mottó: "Hervadó szépség"

TALÁLKOZÁS

 

Hajnali csendességben

illatok sűrűjén át utat tör és száll

a füttyszó, hol társra várva kószál

egy rigóvágy a légben.

ŐSZ

 

Király vagy te, rejtőző, álruhás,

ködből kilépő garabonciás.

Foltos a gúnyád, tarka bekelet,

elnyűhetetlen, régi viselet,

amit ha álmos, fázós lesz a föld,

elővesz újra és magára ölt.

Itt-ott kupac nő, avarból süveg.

Olyan, akár a százlátóüveg -

ha fordít rajta nevetve a szél,

új mintát formáz a zörgő levél,

és míg a táncot lebegve járja,

minden forgáshoz más lesz a párja.

Amikor véget ér a keringő,

a fű, fa, bokor megint merengő...

E semmittevés mégsem unalom.

Hindu bölcset jár így át nyugalom,

kinek szíve szerény kincskereső:

aranya napfény, gyémántja eső,

gyöngye fagyöngy és dér az ezüstje.

Levél ég messze. Száll szürke füstje.

Szétoszlik fönn, mint elveszett remény,

mint elvarázsolt, árva, pőre lény,

mint egy testétől eltévedt lélek,

ámulva kérdi: meghaltam? élek?

Megyek tovább. Gesztenyéket látok.

Kis barna testükön nem fog átok.

Lám, a mosoly nem halandó mégse!  

A gesztenye az ősz nevetése.

Felhőfátyollal most a napkorong

elrejti arcát - ne lássam, borong.

A búcsú bántja, ég-szeme nedves.

Évszakok éke, mitől vagy kedves?

Mitől vagy jámbor, hittel tanító,

tekintélyelvet sutba hajító?

Hogyan lesz belőled vásott kobold,

hogy csínytevéseink hírül dobold?

Eljössz, mint herceg, ha arra vágyom,

átfogsz s az úton négy már a lábnyom.

S ha az a hang, az a szív hiányzik,

te mesét suttogsz, míg arcom ázik.

        A nyár komisz és a tavasz csalfa,

        s telente megnő az ész hatalma... -

        mint jó tündér a szép királylánynál:

        több vagy nekem. Szebb a szivárványnál.

NÁDI JÓGA

 

A világ rendetlen és zajos

valóságshow-k vidéke -

de lelkem völgyében őshonos

a csend, a tó, a béke.

A víz fátylán, halország felett

a nyugalom a módi;

a kommersz harmóniák helyett

egy maréknyi valódi.

Jólesik elüldögélni ott,

a maszkabáltól távol,

bámulni fényhintő csillagot,

ahogyan átnyalábol,

vagy a lassan úszó felhőket

a folyékony tükörben.

Kéklő hullám ringatja őket

a part ölelte körben,

és én hallgatom órák hosszat

az élet muzsikáját.

A szél elfújja mind a rosszat,

és gondjaim pajtáját

áthatja valami ősi, szép,

áldott magasság, mélység.

Szívembe gyűjtöm a táj neszét:

lent a bogárlegénység,

fent a falombok zizegik, hogy

"Mindennek Rend a lelke.

Ami jár, megkapod, ne kapkodj!

A magnak van türelme."

És tényleg, miért e rohanás?

Lépve is lehet menni.

A Természet hiteles varázs,

ott nem hazudik semmi.

A virág nem gyűlöl, ha szedik,

nem kérdezi, mi végre;

a hal nem átkoz engem, pedig

ma ő lesz majd ebédre... -

 

De kapás van, görbül már a bot!

A merengésnek vége.

Csalinak dobja a holnapot

a csend, a tó, a béke.

MÁRCIUS

 

Lassanként felébred a nap,

kiveti végre szürke ágya,

éled és új erőre kap,

megint melengetés a vágya.

 

Sóhajtva nyújtóznak a fák,

a tavasz a szirmokról beszél,

már viszi árkon-bokron át

és szétszórja illatát a szél.

 

Trillázik ezer csöpp torok

megrészegülten napok óta,

madárszívükből tör elő,

lüktet, zsibong az örömóda.

 

Rügyek teremnek hirtelen,

fűszálak, bogarak, virágok -

mintha megszánná valaki

s megsimogatná  a világot...

 

...Hogy én mit érzek, már tudod.

Szeretlek, amióta élek.

Nekem te vagy a március -

de bármi volnál: szeretnélek.

TAVASZ

 

Nézd, pattan a rügy, száz bimbó,

szár szökken, az ág mind ringó,

víg zsongás,

mily pompás,

csirrog a málinkó!

 

Szél táncol a víz tájékán,

lágy, lenge tavasz játékán,

fény csillan,

gyík illan

fű piciny árnyékán.

 VILLŐRE VÁRVA

 

Borzol a szél kusza felhőt, 

fodrokat ír a folyóra, 

ring a fa dísztelen ága, 

hajlik a szépre, a jóra.

 

Készül a táj kivirulni, 

várja sorát, ahogy illő,

duzzad a vágy a rügyekben, 

kémlelik: ébred-e Villő. 

 

Hallani már puha léptét,

rezzen az őzfül a neszre...

Tárja ki jötte a szívünk,

s víg dala tömje degeszre!

 

Fütty-szerenádra a pitypang

bújjon elő kora reggel,

rét üde zöld takaróját

lepje be sárga sereggel!

37. HAIKU

 

Erdei ösvény

ezüst patakká válik

telihold-fényben.

48. HAIKU

 

Tisztul az égbolt,

kibotorkál a ködből

az öreg fasor.

62. HAIKU

 

Hegyek ormáról

arany hajnal csorog le

fekete völgybe.

 

 

 

 


© Minden jog fenntartva.