|
Hazám Itt élnem, halnom kell! *****
EGYETLENEM!
Azt akarják, hogy meggyűlöljelek, átkozzalak, elhagyjalak a bajban. Égbe kiáltó halk morzejelek sóhajaid - s mind elvesznek a zajban. Szinte már szégyen vállalni téged, sőt, talán bűn is büszkének lenni rád... Mégis lenyűgöz gyönyörűséged, hiába dobálják sárral koronád. Kifosztanak. Addig vagy jó, míg adsz. S ha összeroskadsz, átlépnek feletted. De nekem Örök Egyetlen maradsz! "A múltat s jövendőt" nekem vetetted s teremjen bármi: együtt aratunk. Édes Hazám, mi összetartozunk.
PIROS, FEHÉR, ZÖLD
Piros hajnal az én népem, olyan tisztán, olyan szépen, mint a láng, mint a láng, szétárad az éji égen.
Fehér tollú gólyamadár, odafentről nincsen határ, mint a szó, mint a szó, amíg szállni bír, hazajár.
Zöld jegenyék nevelgetik, gyökerükkel átölelik, mint a föld, mint a föld, dalainkat dédelgetik.
ÖREGISTEN ÉNEKE
Cifra szűröm terítettem elétek, hímes azon erdő, folyó s a rétek, hímes azon a csillagút s az égbolt, cifra szűröm újdonatúj be rég volt.
Napsugarat ragyogtatok szivembül, madárfüttyös furulyaszóm kizendül, pipám füstje felleggé lesz magason, végig simít a kéklő szent havason.
Kalapomon virul még a bokréta, ha ránézek, halkan dúdolok néha, pásztortüzek lobogják még az ős dalt, ha leszúrom sátorfámat, vesszőt hajt.
Ha vesszőt hajt, égig szalad az ága, tetejetlen fa lesz abból a nyárra, gyümölcsöt ád őszön, télen, tavasszal, ha elmennék, gyönge szóval marasztal.
Általvetem vállamon a tarisznyám, szélnek eresztem a búmat a pusztán, alkonyatpír tücsökzenét nyalábol, dehogy megyek én el a gyöngy világból.
JUS MURMURANDI
Azt szajkózzátok, hogy feledjük már el; régen volt, elmúlt - félre hát a bút! Minek bolygatni? Trianonnal együtt temessük mélyre a két háborút. Olyan régen volt, hogy igaz se volt tán... Katonadolog - spongyát rá, fiúk! Ha odatartjuk a másik orcánkat és nem hőbörgünk, akkor lesz kiút.
Azt hiszitek, hogy elhatározás csak, és nem fáj többé, ami elveszett? Nem fáj, hogy ifjú, délceg dédapámat csak jég ölelte, mikor elesett? Azt gondoljátok, ha tilos, nem érzem, hogy élve téptek szét családokat? Meggyaláztátok Mária országát, pallossal szabva új határokat!
Jó bolt volt nektek, mi nekünk iszonyat. Isten szíve hogy nem szakadt bele?! Népünket hányszor hagytátok magára? Elnyomatásunk világ szégyene! Jók voltunk pajzsnak, jók voltunk bohócnak, kellett a földünk, élelmünk, agyunk... Szállj már magadba, te "nagy" Európa! Te sem lennél most, ha mi nem vagyunk.
Igenis fáj, hogy tenger tartozásod letagadod, és nem tudod nevünk! Lesöpörnél a térképről egészen... Hát még az emlék, az se jár nekünk?! - Nem akarok én senkin bosszút állni. Csak egyszer éreznéd át panaszom! Álnok világ! Nézz nemzetem szemébe; lásd: egy Hazám van - de két Himnuszom.
OKTÓBERI DAL
Gyerünk, gyerekek, pesti srácok! Gyerünk, Buda, rajta, fiúk! Ma küzdeni hívnak az álmok; rögös, de miénk ez az út.
Egy nép a sötétből kilépett, mert nem bírta tűrni tovább, mert élni akarta a szépet, megindult a szív és a láb.
Hogy ember lehessen az ember, hogy szólhasson bátran a száj, hogy áldja nevünket az október, szabadnak maradni muszáj.
És mentek fiúk és a lányok, és ment öreg és fiatal, szemükben a könnyek, a lángok, és zászlókat bont ki a dal.
Szabadság, ölelnénk mi téged! Az őrült világból elég! Szabadság, emeld fel a néped, ha sortüzet nyit ránk a vég!
Magára maradt Magyarország, a szélbe ne szórd ezer éved! Nem hall a világ, de te zengj, zsoltár: nekünk magyarul kell az élet!
A társunkra vártunk a téren, de ránk tört a lánctalpas úr, és láttuk elesni fehéren, a csend hidegen ráborult.
Csak bámul az utca kövére golyó-szaggatottan a fal, piroslik a lány s a fiú vére, elhull öreg és fiatal.
Gyerünk, gyerekek, pesti srácok! Gyerünk, Buda, rajta, fiúk! Ma küzdeni hívnak az álmok; rögös, de miénk ez az út.
DALLAM A SZABADSÁGRÓL
Nem vakítja soha fény el nincs haragban a sötéttel vén kőfalak betegítő szavak lánc se bírhat el a széllel
Semmit nem ért, aki méri mindenkié, aki kéri őstől ered mit a szél szól neked nem halni mer, hanem élni
Nem gát, nem cél hadak útja bőrdudáját maga fújja kéklő terek eget érő hegyek őt mesélik vele zúgva
Nincs teteje, nincsen alja rang, szükség, taps nem uralja bús vándorok köpenyén átlobog szívüket szélbe takarja
Ő nem áll meg a határon ő nem álarc a madáron árnyék hörög de a dallam örök szél, add hírül a világon
NÉZEM A VÁROST
Nézem a város álmodó arcát - az álomirtók örök kudarcát...
Szép, mint a friss hó, szép, mint a kenyér, szép, mint az élőt simító tenyér. A sötét hegyek körvonalait úgy látni csupán, mintha valamit sejteni vélnék a túlsó parton. Ladikként lebeg velem a balkon - "földbeli csónakos" áldott helyen -, a folyó-szalag fekete selyem s folytatásaként csillagos égnek körötte szétszórt, aranyló fények ragyognak szerte az éjszakába, mint mennyidéző mécsesek lángja.
Sírás környékez. Akkor érzem ezt, ha Isten s ember közös dalba kezd.
HÁBORÚ
Kárpátalján nyúlt felé az első segítő kéz, s embertekintetű volt a szem, mely szemébe néz. Aztán Magyarba érve, mikor a vonat befut, ukrán szóval fogadták... Megrezzen s eszébe jut: "Kést a magyar torkához!" - harsogták lelkes hittel.
(...A határig egy ilyen szinte a hátán vitt el...)
"Takarodjon hazánkból a rongy debil, a rút!" - Először látja szívvel azt a másik háborút. A családfő most harcol s meglehet, nem szívügye. Könnyebb szájalva ölni, mint gépfegyverrel, ugye? Két kisgyerekkel indult s a kutya is jött velük.
(...Egy nap alatt bevágta azt, hogy "ülj", "lábhoz", "feküdj"...)
Ha suttog a csüggedés, ha kiált a rémület, a senkik háza táján nem talál süket fület. Ha meg-megered könnye idézve szeretteit, szétbombázott életét egy nép foltozgatja itt - és nem emleget múltat a befogadó jelen.
(...Lehet-e annyit sírni, hogy ne fájjon, Istenem?...)
ERDÉLYORSZÁG
A vándor arcán könny pereg, zokogva visszanéz, vállán üres tarisznya lóg, mely most ólom-nehéz.
A szülőföld, mit elhagyott, szeretett mostoha. De tovább nem maradhatott. Elűzték. Most hova?
Erősen érzi, menni kell és vinni a kovászt, "kovászt a csillagokból" és szívéből a fohászt.
Saját földjén lett hontalan, mert egyszer a határ átlépett rajta, mint ahogy fűszálon a madár.
A vándor maradni tanul és néha sírdogál... Olyankor lelke szótlanul, lehajtott fővel áll.
MAG HIMNUSZ
Csillagvető Magas Isten megáldotta nemzetünk Föld Anyának Őrizői voltunk, vagyunk és leszünk Hegykoszorú közepébe Lélekmadár vezetett Kincses gyönyörű kertjébe, mint bölcsőbe, beletett Magország, világ világa, Tetejetlen Fa legyél Gyökeredből eredőket égi ösvényre tegyél Elveszejtő akarattól népünk meg ne inogjon Ősi hitünk fényessége mindörökké ragyogjon
BOLDOG LEGENDÁJA
Fekete éjszaka egén félhold ül a csillag hegyén, terjed áradón a török - de a magyar remény örök.
Ott, hol vándorol a Zagyva, kis faluját hátrahagyva megy a nép, elöl a bíró; mindük szíve hittel bíró.
Mennek sötét felleg alatt, mígnem a rózsás pirkadat rásimul egy domb hátára, a falu szeme láttára.
Bonta István ott megállott. "Legyen ez a jó föld áldott! Itt leszünk boldogok." - mondta, és leszúrta botját Bonta.
Amint szólott, akképp tettek, mély gyökeret eresztettek, mellyel átszőtt minden tája. - Így szól Boldog legendája.
|
