Hazám

Itt élnem, halnom kell!

*****

 

EGYETLENEM!

 

Azt akarják, hogy meggyűlöljelek,

átkozzalak, elhagyjalak a bajban.

Égbe kiáltó halk morzejelek

sóhajaid - s mind elvesznek a zajban.

Szinte már szégyen vállalni téged,

sőt, talán bűn is büszkének lenni rád...

Mégis lenyűgöz gyönyörűséged,

hiába dobálják sárral koronád.

Kifosztanak. Addig vagy jó, míg adsz.

S ha összeroskadsz, átlépnek feletted.

De nekem Örök Egyetlen maradsz!

"A múltat s jövendőt" nekem vetetted

       s teremjen bármi: együtt aratunk.

       Édes Hazám, mi összetartozunk.               

PIROS, FEHÉR, ZÖLD

 

Piros hajnal az én népem,

olyan tisztán, olyan szépen,

mint a láng, mint a láng,

szétárad az éji égen.

 

Fehér tollú gólyamadár,

odafentről nincsen határ,

mint a szó, mint a szó,

amíg szállni bír, hazajár.

 

Zöld jegenyék nevelgetik,

gyökerükkel átölelik,

mint a föld, mint a föld,

dalainkat dédelgetik.

ÖREGISTEN ÉNEKE

 

Cifra szűröm terítettem elétek,

hímes azon erdő, folyó s a rétek,

hímes azon a csillagút s az égbolt,

cifra szűröm újdonatúj be rég volt.

 

Napsugarat ragyogtatok szivembül,

madárfüttyös furulyaszóm kizendül,

pipám füstje felleggé lesz magason,

végig simít a kéklő szent havason.

 

Kalapomon virul még a bokréta,

ha ránézek, halkan dúdolok néha,

pásztortüzek lobogják még az ős dalt,

ha leszúrom sátorfámat, vesszőt hajt.

 

Ha vesszőt hajt, égig szalad az ága,

tetejetlen fa lesz abból a nyárra,

gyümölcsöt ád őszön, télen, tavasszal,

ha elmennék, gyönge szóval marasztal.

 

Általvetem vállamon a tarisznyám,

szélnek eresztem a búmat a pusztán,

alkonyatpír tücsökzenét nyalábol,

dehogy megyek én el a gyöngy világból.

JUS MURMURANDI

 

Azt szajkózzátok, hogy feledjük már el;

régen volt, elmúlt - félre hát a bút!

Minek bolygatni? Trianonnal együtt

temessük mélyre a két háborút.

Olyan régen volt, hogy igaz se volt tán...

Katonadolog - spongyát rá, fiúk!

Ha odatartjuk a másik orcánkat

és nem hőbörgünk, akkor lesz kiút.

 

Azt hiszitek, hogy elhatározás csak,

és nem fáj többé, ami elveszett?

Nem fáj, hogy ifjú, délceg dédapámat

csak jég ölelte, mikor elesett?

Azt gondoljátok, ha tilos, nem érzem,

hogy élve téptek szét családokat?

Meggyaláztátok Mária országát,

pallossal szabva új határokat!

 

Jó bolt volt nektek, mi nekünk iszonyat.

Isten szíve hogy nem szakadt bele?!

Népünket hányszor hagytátok magára?

Elnyomatásunk világ szégyene!

Jók voltunk pajzsnak, jók voltunk bohócnak,

kellett a földünk, élelmünk, agyunk...

Szállj már magadba, te "nagy" Európa!

Te sem lennél most, ha mi nem vagyunk.

 

Igenis fáj, hogy tenger tartozásod

letagadod, és nem tudod nevünk!

Lesöpörnél a térképről egészen...

Hát még az emlék, az se jár nekünk?! -

Nem akarok én senkin bosszút állni.

Csak egyszer éreznéd át panaszom!

Álnok világ! Nézz nemzetem szemébe;

lásd: egy Hazám van - de két Himnuszom.

OKTÓBERI DAL

 

Gyerünk, gyerekek, pesti srácok!

Gyerünk, Buda, rajta, fiúk!

Ma küzdeni hívnak az álmok;

rögös, de miénk ez az út.

 

Egy nép a sötétből kilépett,

mert nem bírta tűrni tovább,

mert élni akarta a szépet,

megindult a szív és a láb.

 

Hogy ember lehessen az ember,

hogy szólhasson bátran a száj,

hogy áldja nevünket az október,

szabadnak maradni muszáj.

 

És mentek fiúk és a lányok,

és ment öreg és fiatal,

szemükben a könnyek, a lángok,

és zászlókat bont ki a dal.

 

Szabadság, ölelnénk mi téged!

Az őrült világból elég!

Szabadság, emeld fel a néped,

ha sortüzet nyit ránk a vég!

 

Magára maradt Magyarország,

a szélbe ne szórd ezer éved!

Nem hall a világ, de te zengj, zsoltár:

nekünk magyarul kell az élet!

 

A társunkra vártunk a téren,

de ránk tört a lánctalpas úr,

és láttuk elesni fehéren,

a csend hidegen ráborult.

 

Csak bámul az utca kövére

golyó-szaggatottan a fal,

piroslik a lány s a fiú vére,

elhull öreg és fiatal.

 

Gyerünk, gyerekek, pesti srácok!

Gyerünk, Buda, rajta, fiúk!

Ma küzdeni hívnak az álmok;

rögös, de miénk ez az út.

 

>> Ez a vers az "Avanti ragazzi" dallamára íródott

 

DALLAM A SZABADSÁGRÓL

 

Nem vakítja soha fény el

nincs haragban a sötéttel

vén kőfalak

betegítő szavak

lánc se bírhat el a széllel

 

Semmit nem ért, aki méri

mindenkié, aki kéri

őstől ered

mit a szél szól neked

nem halni mer, hanem élni

 

Nem gát, nem cél hadak útja

bőrdudáját maga fújja

kéklő terek

eget érő hegyek

őt mesélik vele zúgva

 

Nincs teteje, nincsen alja

rang, szükség, taps nem uralja

bús vándorok

köpenyén átlobog

szívüket szélbe takarja

 

Ő nem áll meg a határon

ő nem álarc a madáron

árnyék hörög

de a dallam örök

szél, add hírül a világon

 

 >> Ezt a verset Cseh Tamás szöveg nélküli zenéjére írtam

 

NÉZEM A VÁROST

 

Nézem a város álmodó arcát -

az álomirtók örök kudarcát...

 

Szép, mint a friss hó, szép, mint a kenyér,

szép, mint az élőt simító tenyér.

A sötét hegyek körvonalait

úgy látni csupán, mintha valamit

sejteni vélnék a túlsó parton.

Ladikként lebeg velem a balkon

- "földbeli csónakos" áldott helyen -,

a folyó-szalag fekete selyem

s folytatásaként csillagos égnek

körötte szétszórt, aranyló fények

ragyognak szerte az éjszakába,

mint mennyidéző mécsesek lángja.

 

Sírás környékez. Akkor érzem ezt,

ha Isten s ember közös dalba kezd.

HÁBORÚ

 

Kárpátalján nyúlt felé

az első segítő kéz,

s embertekintetű volt

a szem, mely szemébe néz.

Aztán Magyarba érve,

mikor a vonat befut,

ukrán szóval fogadták...

Megrezzen s eszébe jut:

"Kést a magyar torkához!" -

harsogták lelkes hittel.

 

(...A határig egy ilyen

szinte a hátán vitt el...)

 

"Takarodjon hazánkból

a rongy debil, a rút!" -

Először látja szívvel

azt a másik háborút.

A családfő most harcol

s meglehet, nem szívügye.

Könnyebb szájalva ölni,

mint gépfegyverrel, ugye?

Két kisgyerekkel indult

s a kutya is jött velük.

 

(...Egy nap alatt bevágta

azt, hogy "ülj", "lábhoz", "feküdj"...)

 

Ha suttog a csüggedés,

ha kiált a rémület,

a senkik háza táján

nem talál süket fület.

Ha meg-megered könnye

idézve szeretteit,

szétbombázott életét

egy nép foltozgatja itt -

és nem emleget múltat

a befogadó jelen.

 

(...Lehet-e annyit sírni,

hogy ne fájjon, Istenem?...)

ERDÉLYORSZÁG

 

A vándor arcán könny pereg,

zokogva visszanéz,

vállán üres tarisznya lóg,

mely most ólom-nehéz.

 

A szülőföld, mit elhagyott,

szeretett mostoha.

De tovább nem maradhatott.

Elűzték. Most hova?

 

Erősen érzi, menni kell

és vinni a kovászt,

"kovászt a csillagokból" és

szívéből a fohászt.

 

Saját földjén lett hontalan,

mert egyszer a határ

átlépett rajta, mint ahogy

fűszálon a madár.

 

A vándor maradni tanul

és néha sírdogál...

Olyankor lelke szótlanul,

lehajtott fővel áll.

MAG HIMNUSZ

 

Csillagvető Magas Isten megáldotta nemzetünk

Föld Anyának Őrizői voltunk, vagyunk és leszünk

Hegykoszorú közepébe Lélekmadár vezetett

Kincses gyönyörű kertjébe, mint bölcsőbe, beletett

Magország, világ világa, Tetejetlen Fa legyél

Gyökeredből eredőket égi ösvényre tegyél

Elveszejtő akarattól népünk meg ne inogjon

Ősi hitünk fényessége mindörökké ragyogjon

BOLDOG LEGENDÁJA

 

Fekete éjszaka egén

félhold ül a csillag hegyén,

terjed áradón a török -

de a magyar remény örök.

 

Ott, hol vándorol a Zagyva,

kis faluját hátrahagyva

megy a nép, elöl a bíró;

mindük szíve hittel bíró.

 

Mennek sötét felleg alatt,

mígnem a rózsás pirkadat

rásimul egy domb hátára,

a falu szeme láttára.

 

Bonta István ott megállott.

"Legyen ez a jó föld áldott!

Itt leszünk boldogok." - mondta,

és leszúrta botját Bonta.

 

Amint szólott, akképp tettek,

mély gyökeret eresztettek,

mellyel átszőtt minden tája. -

Így szól Boldog legendája.

 

 

 

 


© Minden jog fenntartva.